A tribádok éjszakája

Sajtó

A DARAB ÖNMAGUNK VÁLLALÁSÁRÓL IS SZÓL

INTERJÚ CRESPO RODRIGÓVAL A TRIBÁDOK ÉJSZAKÁJÁRÓL A 24 ÓRÁBAN

Crespo Rodrigo A tribádok éjszakájában August Strindberg, a drámaíró szerepét játssza. Izgalmas szerep az övé: egy színházi próba történetébe ágyazva bontakozik ki a próbált darab és a valóság tragikomikus keveredése. A darab szerinti színházban Strindberg Az erősebb című egyfelvonásosára készülnek. A próbán megjelenik a szerző is, hogy családi ügyeit tisztázza válófélben lévő feleségével, Sirivel, aki a próbált darab főszereplője és a színház igazgatója is egyben. Az erősebb című darab néma szerepét játszó Marie, a tribád, akit gyengéd érzelmek fűznek Sirihez. A próba során mind a feleség, mind a férj szemszögéből felelevenedik Marie és Siri találkozása. Strinberg talán legnagyobb problémája, hogy érzékenységével, érzelmességével nem illik bele a társadalom által kreált hagyományos férfiképbe, és ezzel a ténnyel sehogyan sem tud megbirkózni.

Hogy esett a választás erre a darabra?

– A Jászai Mari Színház a 25. jubileumi évadot társulati színházként kezdte meg. Nézzük az egész évadot ebben az új helyzetben! A társulat kiválasztása, összetétele is meghatározta, hogy olyan darabokat keressünk, hogy a 12 társulati tagnak legyen megmutatkozási lehetősége, ahol felvillanthatják a tehetségüket. Úgy osztottam a szerepeket, hogy mindenkinek legyen kihívást jelentő, megterhelő szerepe és legyen olyan is, amikor nem neki kell a vállán vinnie az előadást. A színészekre kerestem a darabokat, a stúdiódaraboknál is több más lehetőséget megnéztünk, végül A tribádok éjszakája mellett döntöttünk.

A tribádok éjszakája ritkán játszott kamaradarab.

– Igen, négy kiváló szerep található benne. Sokan úgy vélik, Strindberg nőgyűlölő volt, de a helyzet ennél sokkal árnyaltabb. Az emancipálódás, a hagyományos értékek semmivé foszlása folytatódott Enquist, a darab szerzőjének korában, 1975-ben is, és folytatódik mind a mai napig, tehát a téma ma is aktuális. A játékot érdekessé teszi „a színház a színházban” helyzet, ezen felül pedig pikánssá az, hogy a házasságot felkavaró harmadik személy, Marie nőként nem a férj, hanem a feleség oldalán lép be szeretőként!

A színészek hogy fogadták a darabot?

– A különleges, drámai helyzet feldolgozása igazi kihívás, nagy figyelmet igénylő színészi feladat, természetes, hogy a művészek remek lehetőséget látnak benne. Én is! A nemi szerepek eltolódnak, a kérdés az, hogy ezt ki mennyire meri felvállalni: a konfliktusok is ennek mentén rajzolódnak ki. Ezeket az árnyalatokat nagyon jól ragadta meg Guelmino Sándor rendező.

Strindberg a valóságban is érzelmes alkat volt. Nehéz volt elfogadtatnia magát, ebből származik a konfliktus. Ez akár ma is megtörténhetne egy hasonló személyiséggel. Ezt miként adja vissza az előadás?

– A darabban, amikor Marie azt mondja Strinbergnek, hogy: „Magában egy érzékeny kis nő rejtőzik, akit maga üldöz.” A férfi azt feleli: „Nem én üldözöm, hanem maguk. Sohasem engedték, hogy az legyek, aki vagyok!” Azt gondolom, hogy mindannyian keressük magunkat, vannak minták előttünk, vannak elvárások felénk, mindannyian szeretnénk megtalálni az egyensúlyt, a harmóniát az életben, ez pedig senki számára nem könnyű feladat. Strindberg a saját férfiasságát nem tudta megélni, ha tetszik, a kor nem hagyta. Művészként sokkal érzékenyebb, mint egy átlagos férfi. Kegyetlen és esendő, sziporkázó és kisstílű, mániás és gyermeki egyszerre. Összetett, nagyszerű szerep, hiszen olyan embert jeleníthetek meg, aki állandóan változik, ellentmondásba keveredik magával, küzd, gúnyol, elemez és tulajdonképpen lelki harakirit követ el magán. Mindezt Enquist remek humorral fűszerezi, helyzetkomikum, poén és irónia mind megtalálható a darabban, sokszor a legváratlanabb helyzetekben, csakúgy, mint az életben. Nagyon várjuk a bemutatót, ami október 3-án lesz a Kamaraszínházban.

Veizer Tamás
Az interjú megjelent a 24 óra című napilapban és a Kemma.hu weboldalon

KÉT NŐ, EGY HÁZASSÁG

INTERJÚ BAKONYI CSILLÁVAL ÉS MAJOR MELINDÁVAL A TRIBÁDOK ÉJSZAKÁJÁRÓL A 24 ÓRÁBAN

Különleges előadást mutat be a Jászai Mari Színház, Népház októberben. Per Olov Enquist svéd drámaíró darabja valóságos történetet dolgoz fel. A tribádok éjszakája Strindberg életének egy fontos részletét, egyetlen éjszaka, egy színpadi próba eseményeit és három ember életének lélekölő, gyilkos, ugyanakkor néha mosolyt keltő pillanatait eleveníti fel. Egy felbomló házasság, két nő szerelmének története és egy előadás születése fonódik össze egyetlen éjszakára Enquist világhírű színjátékában.
A születendő előadás kapcsán a Strinberg feleségét játszó Major Melindával és a szerelmi háromszög harmadik szereplőjével, a Marie Carolinet alakító Bakonyi Csillával beszélgettünk.

Hogyan kezdődött és aztán hová jutott Strinberg és felesége, Siri kapcsolata?

Major Melinda: Két kivételesen tehetséges ember – egy író és egy színésznő – találkozása volt egykor az övék, mindketten valami jó értelemben vett meghódítandót láttak a másikban. Strinberg életéből éppen az hiányzott a legjobban, amit Siri nyújtani tudott a számára, a családi élet stabilitása, a biztos kapcsolat ereje, az otthon és a gyerekek, a „Nemes kisasszony Finnországból” – ahogyan feleségét nevezte. Egy idő után azonban ez az életforma Siri számára unalmassá válik, valami lényeges, alapvető dolog kezd hiányozni az életéből, amit sem az utazások, sem a baráti társaság, sem Strinberg karrierje nem tudott pótolni számára. Ne felejtsük el egy színésznőről, egy gondolkodó, alkotni vágyó emberről beszélünk. A háztartás vezetése, a gyerekek nevelése és a tény, hogy férje többször megalázza, mind hozzájárult ahhoz, hogy Siri belebetegedjen ebben a helyzetbe. Hányszor láthattunk már olyan kapcsolatot, melyben a férj éppen azok miatt a körülmények miatt un rá a feleségre, melyekbe pont ő kényszerítette bele – Strinberg és Siri esetében éppen ez történt. Strinberg arra vágyott, hogy Siri maradjon az az izgalmas asszony, aki megismerkedésükkor volt, de közben vezesse a háztartást, foglalkozzon a gyerekekkel, mindössze azt nem látta át, hogy éppen ez az életforma és az ebből fakadó tehetetlenség öl meg Siriben mindent, ami izgalmassá tehetné őt.

Marad hát a gyűlölet férje iránt és talán ez kergeti Marie karjaiba…

M. M.: Igen, Siriben ez az élethelyzet, amit lényegében Strinberg teremtett számára, gyűlöletet szül, hiszen éppen férje az, aki elveszi a lehetőséget tőle, hogy színésznőként kiteljesedjen, hogy alkotói vágyát kiélhesse. Közös utazásaik során ismerkednek meg Marieval, aki elementáris hatást gyakorol Sirire. A szabadság, amit Marie képvisel, megrészegíti ezt a vergődő asszonyt. Igaz szerelem, nagyon szoros lelki kapocs alakul ki a két nő között, ami lényegében mindent felülír. Az a tény azonban, hogy valaki leszbikus, hogy tribád, ebben az időben egész biztosan a társadalom perifériájára sodorta az illetőt. Az ettől való félelem és Strinberg reakciója elbizonytalanítja Sirit és nem meri felvállalni a döntést, hogy Marie mellett maradjon, amiért nagyon súlyos árat fizet, hiszen éveken keresztül bolyong céltalanul saját életében.

Mi lesz ennek a kapcsolatnak a sorsa?

M. M.: Amikor azon a bizonyos színházi próbán újra találkoznak, Siri rájön, hogy szüksége van Mariera, átszakad benne valamilyen gát. Olyan mondatok hangzanak el azon az estén, melyeknek visszafordíthatatlan, életre szóló következményei vannak és amelyek végérvényesen lezárnak Siri életében egy korszakot. Vagy visszamegy Strinberghez és gyáván, megalkudva leél egy életet vagy szabadon, de számkivetve él azzal a nővel, akit szeret. Az utóbbit választja.

Különös szerep a tribádé, az volt a maga korában és most is. Mennyire lehet mai nő Marie?

Bakonyi Csilla: Egy alkoholista, leszbikus nő manapság nem kelt akkora feltűnést, felháborodást, mint az 1800-as évek végén, bár minden látszat ellenére azért még ma is vannak problémák az elfogadás terén. Ami talán még Marie alkoholizmusánál és szexuális orientációjánál is fontosabb az az, hogy egy szabad, mindentől és mindenkitől független életet élő nőről van szó, akit ezért ugyan sokan csodálnak, mégis igen nehéz életet él. Egy ilyen összetett, esetleg ellentmondásos személyiség pedig lényeges mai problémákra hívhatja fel a figyelmet. Én úgy veszem észre, a megszokottól, a társadalmi konvencióktól való eltérés manapság is – a félelem, az irigység, a tájékozatlanság, ki tudja mi miatt – nagy felháborodást okoz. Ami pedig szintén örökérvényű téma ebben a darabban, az a szerelem. Marie egy reménytelenül szerelmes nő, aki erős falakat épít maga köré, amit kidíszíti egy kis iróniával, hogy évek után képes legyen találkozni a szerelmével, Sirivel és annak férjével, aki mellesleg egykor csúnyán kidobta őt a házából. Lényegében klasszikus helyzet.

Mennyire nehéz ezt a hihetetlenül érzékeny viszonyrendszert színpadon megjeleníteni?

B. Cs.: Ez egy olyan színdarab, melynek valamennyi szereplője – a darab legelejétől eltekintve – végig egyszerre jelen van a színen. Ez a helyzet állandó koncentrációt igényel mindenkitől, hogy jól tudjunk egymásból építkezni. Ez természetesen minden darabra és próbaidőszakra igaz, de A tribádok éjszakájában ez most különösen fontos. Szerencsére tele van a szöveg humorral is, ezeket nem titkoltan erősítjük, ezáltal szerintem olyan lesz az előadás, mintha egy érzelmi hullámvasúton utaznánk.

Veizer Tamás
Az interjú megjelent a 24 óra című napilapban és a Kemma.hu weboldalon

AZ ÉLET IS EGY VEGYES MŰFAJ

INTERJÚ GUELMINO SÁNDORRAL A TRIBÁDOK ÉJSZAKÁJÁRÓL A KULTÚRA.HU WEBOLDALON

Guelmino Sándor rendezésében október 3-án mutatják be A tribádok éjszakája című darabot a tatabányai Jászai Mari Színházban. A komoly társadalmi kérdéseket feszegető, egyben humorral teli előadásról a rendezőt kérdeztük.

Miről szól a rendezés? Miért ihlette meg Önt ez a történet?

Azt gondolom, hogy több dolog is van benne, amihez köze van egy színházi, és egyáltalán egy gondolkodó embernek. Egyrészt a történet egy drámaíróról, Strindbergről, és az ő pokoli házasságáról, pontosabban annak végóráiról szól. Enquist a házaspár öldöklő küzdelmét, lelki élveboncolását egy színházi próba keretei közé helyezi. Alkotóként duplán izgalmas, hogy ezt miként lehet és érdemes megvalósítani. És óhatatlan, ha egy darab színházban játszódik, hogy magunkról is beszéljünk benne. Elhangzik például az a mondat a darabban, hogy „Ez az egérlyuk, a Dagmar Színház, ez a rohadt darab, ez mindenünk. Próbálnunk kell, hogy azt érezzük, szükség van ránk.” Ez minden színházi ember számára húsbavágó akkor, amikor a szakma, de általában a kultúra társadalmi szerepe, megbecsülése folyamatosan devalválódik. Másrészt a női egyenjogúság kérdése, amivel szintén behatóan foglalkozik a darab, a mai napig érvényes kérdéseket és dühödt válaszokat generál. De egyáltalán: az, hogy mitől férfi egy férfi, mi számít férfiasnak, vállalhatja-e egy férfi a gyengeségeit, érzéseit anélkül, hogy csorbulna a férfiassága, illetve hogy mire is van szüksége, mit vár egymástól valójában egy nő és egy férfi, mindannyiunkat érintő, megmozgató problémák. Szintén kényes témának számít manapság a két nő szerelme. Illetve ami talán a legszebb, legérdekesebb számomra a darabban, hogy két ember: egy férfi és egy nő – akik tulajdonképpen egymás vetélytársai, ellenségei – egy ponton eljut oda, hogy képesek egymásra tisztelettel nézni és empátiával fogadni a másik szándékait, érzéseit és lényét. A jelenlegi össznépi gyűlölködés, hisztérikus, ellenségeskedő légkör megszüntetéséhez különösen fontos lépés lenne, hogy képesek legyünk egymásra emberként tekinteni és legfőképp megadni a másiknak a tiszteletet. Annak dacára is, hogy adott esetben ellenfelei vagyunk egymásnak.

Hogyan ítéli meg a három szereplő kapcsolatát? Mi az, ami összefűzi őket?

Strindberg és a felesége között már 7 éve tart egy eléggé rossz házasság. Egyikük sem adja meg a másiknak azt, amire szüksége lenne, rivalizálnak, egyfolytában le akarják győzni a másikat. Aztán egyszer csak, valahol a 4. év táján – ahogy az lenni szokott – felbukkan egy harmadik ember, aki csupa olyan dolgot mond a meg nem értett feleségnek, amiket az hallani akar. Azzal is imponál neki, hogy nő létére sokkal bátrabban, szabadabban él, mint ő. (Más kérdés, hogy leszbikusként 1889-ben „szabadon” élni egyfajta társadalmi számkivetettséget jelent.) A feleség fellángol a jövevény iránt, és itt elsősorban nem az illető neme a fontos, hanem az, hogy belekapaszkodik az első emberbe, aki kedves hozzá és akire fel tud nézni. Aztán, amikor a férj elüldözi a riválist, a feleség némileg gyáva, de kényelmes megoldásként a férje mellett marad és buzgón önsajnál, illetve megkettőzött erővel teszi tönkre házastársa életét és egóját. Három év telik el így, mire eljutnak a válásig, de ugyanolyan izzón gyűlölködő, se veled-se nélküled állapotban van a kapcsolatuk, mint korábban. Ezek a darab előzményei. Ekkor tűnik fel ismét Marie, és a három ember találkozik a színházi próbán. Meg tudják-e csinálni a darabot együtt, amitől az egzisztenciájuk is függ? A feleség meg meri-e tenni a lépést az új kapcsolat felé, vagy benne marad abban az adok-kapokban, abban a kölcsönös sérelmekkel és megtorlásokkal terhes kapcsolatban, ami a férjéhez fűzi, és amitől még mindig függ? Nagyon-nagyon izgalmas feladatnak találom ennek a folyamatnak a bemutatását.

Ez egy elég kényes téma…

Évekkel ezelőtt már megrendeztem a Petra von Kant keserű könnyeit, és abban a darabban két nő szerelmének nem csak a lelki vetületét kellett ábrázolni. Akkoriban kicsit aggódtam, hogy fogják ezt fogadni a Magyar Színház bérletesei, de nagyon jó tapasztalat volt, mert bebizonyosodott, hogy a néző számára az a fontos, hogy hitelesek legyenek az érzelmek, őszinte a játék. Ha érvényesen tudunk elmondani egy történetet, nincs az a kényes téma, amit a néző ne tudna elfogadni, megérteni. Szóval számunkra ez nem jelent nehézséget, pluszterhet. Az igazi kihívás inkább az, hogy a lelki lemeztelenedést meg tudjuk-e mutatni kellő mélységgel úgy, hogy még szórakoztató is legyen. Ugyanis bár kemény dolgokat mondanak ki és élnek át a szereplők, a darab mégsem egy vérdráma. A szerző eleve jó adag iróniával szemléli hőseit, és én magam is fontosnak tartom, hogy ha magunkról beszélünk, tudjunk magunkon nevetni. És ha a néző nevetni fog – reméljük, sokszor –, akkor nem csak a szereplők gyarlóságain fog nevetni, hanem saját magán is. Én hiszek a vegyes műfajban, mert szerintem az élet is egy vegyes műfaj. Olyan nem létezik, hogy valami egyfolytában csak tragikus vagy komikus legyen. Úgy gondolom, akkor leszünk jók, ha a darabnak és egyáltalán ennek az egész helyzetnek a tragikomikumát sikerül kidomborítani.

Végh Nóra
Az interjú megjelent a Kultúra.hu weboldalon