A halottember

Sajtó

KÖRHINTA NÉGYSZÖGE

HÁY JÁNOS: A HALOTTEMBER

Sodró lélekrajzú, vérfoltos lírájú drámai önvallomás jelenik meg hibátlan mértanú, mély empátiájú előadásban. Ráérző, továbbgondoló, sokrétű rendezés, ihletett színjátszás ad formát a megrázó majdnem-monológnak. A kettő, szöveg és megjelenítés mégis egymás özvegye. Tarján Tamás kritikája.

Mészáros Sára kisgyermekével magára maradt fiatalasszonyt alakít. Gyémántcsillogású meséből indulva, majd végül látszólag oda visszaálmodva elveszett életét, kisiklott sorsát. Ha nem szól közbe az értelmetlen öldöklés, ha milliók egyikeként nem hal meg a világháborúban az ő férje is, a címszereplő ásó-kapa-nagyharangig Annuska királya lehetett volna. A színésznő hosszú láncokra erősített hinta két személynek elegendő nagyságú téglalapján üldögélve emlékezik, mesél. Az élőbeszéd által mintha naplóját írná. Ha feláll, talpa alá anyaföldként két korong simul: egy belső, szűkebb, halványan sugaras kör meg egy hozzá ízesülő külső, forgatható gyűrű. Mészáros Sára kissé felfelé emelt tekintete a megtörténtet faggatja, mely ugyanakkor megfoghatatlan a maga realitásában. De választ kér és választ kap a tragédia: a kemény, felejteni tanuló, szívet edző magány, a kapcsolatoktól való visszahátrálás, a látástól-vakulásig munka válaszát. A messze nézés befelé nézés is egyben. A két látószög nem akadálya a harmadiknak: a közönséggel történő összehangolódásnak, szemkontaktusnak.

Balladai asszony, regényhős, egyszerű falusi történetmondó, aki e hármasságban megszületik? Nagyszerű színpadi jelenség, a személyesben a konkrét személyességnél sokkal többet, összetettebbet sugárzó-árnyaló formátum, aki ámulni, mosolyogni, felindulni, ítélni egyaránt képes a végbementeken, a következményeken és visszhangokon, test és lélek megpróbáltatásain, kísértésein. A várható jövő még árvább árvaságán. Leánykájaként varrott babát babusgat (népi gyermekjátékok elvontabb mása; Hoffer Károly tervezte). Néha beszél helyette vagy tolmácsolja szavait. Máskor mint tárgyat, eszközt használja, még üt, sújt is vele a másfél óra alatt. Az apja életben létét, hazatérését, már-már halhatatlanságát mindegyre valló Kislány – a baba, a fehér baba: XXX – nemhiába önálló szereplő a színlapon.

Mucsi Zoltánnak alig három jelenés, számszerűen kevés perc jut. Ahogy árnyékból a fénybe lép a vékony, szíjas, rovásírás-arcú férfi, ahogy rója körét, ahogy még udvarolva későbbi felesége mellé telepszik a hintára, vagy elálldogál hosszú katonakabátjában, hiánytalanul fedi, amit róla Annus mond: hatalmas ember, mindene hatalmas, csak hát nem katonának született, nem harcolónak. Az alakot – noha voltaképp mindháromszor látomás – Mucsinak sikerül valóssá elvonnia, élet és halál köre közé, a megnémult költészet sávjára helyeznie. Rajtakaphatatlan színészi mestermunka.

Ez a halottember: élőember. Volt. Azonban nem a háború ölte meg, bárha vízhatlan ponyvába csavarva, meglepően kicsi koporsóban hazaszállították így is hullaszagot árasztó maradványait, és hősi halottnak kijáró tiszteletadással eltemették. Amit-akit eltemettek. De vele nem a front iszonyata végez a háború alatt, hanem asszonyi iszony, később, a háború után, amikor „feltámad”

Háy János írásának képzettársító ismétlései, struktúra- és stílusteremtő repetitív nagyszerkezetei, motívum-átvételei (köztük az imént sejtetett, távoli Németh László-áthallás, másutt a Móricz Zsigmond-i hang foszlányai) talán kérnének még egy-egy igazító írói beavatkozást. A szépséghibák nemigen befolyásolják az egész szépségét. E mű szép, mint a korom.

Cselényi Nóra jelmezein a fekete mellett szinte csak a fehérbe hajló világoskéket látjuk, meg az összecserélhetetlen uniformis-sárgát. Cziegler Balázs díszlete – a két egybeérő kör és a hinta – a szürkéskékkel, kékesfehérrel, fémessel járul a takarékosságában változatos palettához. Bérczes László valamennyi rendezői megoldása az éjszaka kupoláját boltozza, a bezártság, körülvettség láthatatlan falait építi az éles fényekkel kiemelt hősnő fölé és köré.

Vaskos valóságot és misztikus mitologikumot egyszerre megtestesítve nem a halál angyalai veszik körül Annust: a Kórus négy tagja foglal helyet tőle jobbra és balra. A zeneszerző Rozs Tamás egymagában, időnként mintegy karvezetőként meg is szólalva, hangszere barna testére ráfeszülve. A hármak csoportozatban, a játékba („snittelő” módon) mozgásokkal, kurta szövegharmóniák és szöveg-diszharmóniák reflexióival beilleszkedve. Grisnik Petra sudár tartásának méltóságából A halottember „görögössége”, az eseménysor és a jelentésszintek időtlensége árad. Molnár Gusztáv és Kovács Krisztián akárha egymás bátyja-öccse-sógora-komája lenne vidékies ünneplőjében, súlyos csöndességében, rábólintó-perlekedő összhangjában.

Utóbbi kettő a külső, forgó színpad kézi meghajtója, ha kell. A legszebb képek egyike – szerelmi jelenet –, amikor keringésre bírják a nagy kört, mely fölött a hinta előre-hátra és oldalra leng, a két dinamika kontrasztját pedig óriási árnyék sokszorozza (Bérczes rendezése futólag számol a Körhinta című legendás, szerelem-beteljesítő Fábri Zoltán-film majdnem minden magyar tudatban megtapadt vizuális visszavillanásaival).

Miért lenne hát egy jelentékeny szöveg és egy emlékezetes előadás a másiknak özvegye? Mert minden elismerésünk ellenére kételkednünk kell abban, hogy a „kérdezte”, „mondta” fordulatokat tudatosan és bőven alkalmazó asszonyi magánbeszéd nem csekély mértékben prózai beállítódása (eredete, karaktere szerint novella, mostani formájában sem igazi színmű) feltétlenül megkívánja – vagy legadekvátabb színpadi létmódjaként viseli – a Kórus (és a zene) sokszor aláfestő jellegű hozzárendelését (dramaturg: Kiss Mónika). Mert precizitásában is inkább kiszámított, mintsem szükséges például, midőn az álszent, a magányos asszonyt szexuális ajánlatával megkörnyékező papot Molnár, Kovács és Grisnik hármasban „mozogja le” (Widder Kristóf koreográfiájára. Nem az a gond, hogy két férfi és egy nő. A koreográfia illusztrálja, lehűti a forróbb vallomást). Mert ad absurdum magának a halottembernek az élő felbukkanása sem törvényszerű (viszont igaz, ha ő megjelenik, minden bizonnyal további alakoknak is szerepelniük kell, s ez valóban megoldható a Kórus révén, amely a szerepet, az egyénit az együttesbe, a Karba olvasztja).

A színmű felidézi, hogy „párdarabja”, a Nehéz (2010; szintén Bérczes László volt az ősbemutató rendezője) hasonlóképp, bár más irányokból tett fel dramaturgiai kérdéseket (abban az első rész epikus kompozícióját, a szünettel nem, csak térképzés-váltással elválasztott első és második rész viszonylatait illetően). De Háy prózája és drámaköltészete között mindig volt átjárás. Köszönet tehát az alkotóknak, hogy az előadást létrehozták.

Tarján Tamás

A cikk megjelent a revizoronline.hu weboldalán

VAN-E AZ ÉRZELMEKNEK SZAVATOSSÁGA?

DÉZSI FRUZSINA ÍRÁSA

Nehéz eldönteni, hogy pontosan hová is csöppenünk a Szkéné nézőteréről, miközben A halottember története bomlik ki előttünk. Olyan drámai jelentésrétegek rakódnak egymásra, hogy az egyik pillanatban még úgy tűnik, mintha bizalmas barátai vagy éppen testvérei lennénk az asszonynak, akit kegyetlenül lassan fojt meg saját szorongása, aztán már azt vesszük észre, hogy mi magunk vagyunk az egyetlenek, akik feloldozhatják őt. Mert a színpadon gyónnak. Akadozva, vehemensen vagy éppen semmibe meredve, de gyónnak. Így hát egy bizonyos: nem egyszerűen hallgatók vagy nézők vagyunk, hanem tanúk.

Háy János drámai szövegének legnagyobb erénye az, hogy folyamatosan kérdésfeltevésre késztet. Nem tudjuk anélkül vizsgálni az eseményeket, hogy ne ütnének szöget a fejünkbe bizonyos gondolatok, amelyektől aztán alig-alig tudunk szabadulni. Az előadás középpontjába helyezett anya is úgy beszél nekünk lelke legmélyéről, hogy szavaival a saját bizonytalanságát akarja eltemetni, és ő is ugyanúgy nekünk szegezi a kérdéseit, mint ahogy mi tesszük fordítva. A válasz persze csupán a néma csend – talán ezzel a legnehezebb elszámolnunk.

Bérczes László finom érzékenységgel rendezi meg a darabot, a kar (Grisnik Petra, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Rozs Tamás) beemelésével a görög drámákat idézi fel bennünk, miközben végig ott lüktet a levegőben, hogy ez nem görög és még csak nem is csak magyar tragédia. Ez az egész világé: mindig, mindenhol érvényes. Az emberi sors törékenységéről, a történelem és az egyén kikerülhetetlen összeolvadásáról és az ebből következő, egyre szaporodó érzelmi zsákutcákról lehetetlen nem beszélnünk. Ugyanazokat az utakat járjuk évszázadról évszázadra, az életünk maga a színpadon megelevenedő körhinta.

Van-e az érzelmeknek szavatossága? Lehet-e, hogy egy idő után egyszerűen lejárnak, és hiába tettük őket fagyasztóba, amikor kivesszük, már felfordul tőlük a gyomrunk? Vagy lehet-e ott folytatni egy kapcsolatot, ahol évekkel ezelőtt abbamaradt, miközben magunkban már eltemettünk mindent? Fel lehet-e támasztani azt, aki bennünk már meghalt? Akit elgyászoltunk úgy, hogy minden percbe majd’ beleroppantunk? Ezekről próbál vallani nekünk az anya képében Mészáros Sára, akinek mesélésében minden kíméletlenül magától éretetődőnek tűnik. Az is, hogy a nő hozzámegy ahhoz a férfihoz, akit megkaphat (és nem ahhoz, akihez valójában vágyott) az is, hogy nem tudja definiálni a férjéhez fűződő viszonyát, az is, hogy a megszokást erőszakkal próbálja ekvivalenssé tenni a szerelemmel, és az is, hogy a háború elsősorban talán nem is a nagy nemzetek egészét sújtja, hanem a kisembert roppantja össze egyetlen csapással. Mert az anya eltemette a háborúban elhalálozott férjét, elfogadta, hogy ő már Nincs. Így, nagybetűvel nincs. Nem csak a társ nincs már, a jövő, a tervek, a biztonság is szertefoszlik. Nem marad más, csak a hiány és a múlt, amit gyökerestül ki kell tépnie magából, hogy tovább tudjon lépni. És ő meg is tesz mindent, túlél. Aztán kiderül, hogy a férfi is. Mert a halálhírt közlő távirat téves volt. A sírt azonban megásták, az emlékeket elföldelték.

Az apa (Mucsi Zoltán) visszatér, és mindent ott akar folytatni, ahol abbamaradt, sőt, szenvedélyét csak tovább korbácsolják a háborúban elvesztegetett évek, amelyeket soha nem kap már vissza. Nem ad időt a nőnek, mindent gyorsan és azonnal akar, és ez lesz az, ami megöli. Az, hogy vadabbul és erősebben akar szeretni, mint eddig bármikor – mert őrajta is gyógyíthatatlan sebeket ejtett a világégés.

Mészáros Sára – aki babával a kezében saját lánya szólamait is közvetíti – és Mucsi Zoltán alakítása is mesteri: lehetetlen hamisságon vagy rutinmegoldáson kapni őket, minden rezdülésük megingathatatlanul őszinte. Kettejükkel kétféle bűn és kétféle igazság teremtődik meg a színpadon, miközben hol egyiküket szeretnénk megrázni, hogy ébredjen már, hol a másikhoz akarunk odafutni, hogy vigasztalóan megszorítsuk a kezét. Rozs Tamás az előadás karmesterévé válik, csellójátékával szintén erőteljesen hozzájárul ahhoz, hogy egy percre se essünk ki a történet sodrásából.

Ritkán rendelkezik egy előadás olyan magas érzelmi intelligenciával, mint A halottember. Nem egyszerűen a szereplők lelki viszontagságai érintenek meg minket, hanem úgy érezhetjük, hogy az anya egyszersmind a mi bűneinket is megvallja drámai monológjában. Így pedig felmerül az a kérdés is, hogy valójában neki van-e szüksége ránk, hogy feloldozzuk, vagy sokkal inkább nekünk őrá, hogy ki legyenek mondva a súlyos, levegőben megdermedő mondatok?

Dézsi Fruzsina

A cikk megjelent a SzintézisOnline.hu weboldalon