A mi utcánk

Valahol a magyar vidéken, valamikor a múlt század végén kóválygunk ebben a többször átkeresztelt utcában, melyet hol Ságvárinak, hol Radnótinak neveztek el, bár lakói csak Görbe utcának hívják. A buszváróban plakátok mutatják a tegnap rendszerének lemeztelenített királyait és a jövő aktuális nyerteseit, de azoknak, akik itt élnek, mindez semmit nem jelent. A panelrengeteg szűk ketreceiből az elhagyott faluba visszakényszerülő lakók, a szocialista nehézipar egykori munkásai a városba már csupán segélyért járnak, ha járnak. De inkább nem járnak. Maguk elől is elbújnak soha be nem fejezett házaikba, messze Istentől, közel saját, összeguberált poklukhoz, munka és méltóság nélkül. Mi maradt nekik? A kocsma, a kannás bor, a mámor, a pultra könyöklő hülyeség, Béres szomszéd lánya. Dorogi lova, amint üvegből issza a sört.
És megmaradt az utca is, nyílegyenesen mutat mai korunk felé, ott áll még mindig, bolyongunk benne még mindig, ahogy ezekben az átokverte sorsokban bolyong Köles Feri miként egy eltévedt antik hős a zsákutcában, miközben felmondja a Tar Sándort, a Mi utcánkat, a Mi életünket, a valóság egy nem is annyira távoli olvasatát. Azokról az emberekről mesél, akik még tudják, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.