A negyvenkettedik széken ülő nő

Sajtó

PÉNTEKTŐL A JÓKAIBAN A 42. SZÉKEN ÜLŐ NŐ

Magány és vágy komikusan groteszk képe. Ezt jeleníti meg legújabb darabjával a Békéscsabai Jókai Színház. A negyvenkettedik széken ülő nő című előadás a társadalmi címkékről, és azokról szól, akik meg akarják szerezni maguknak azokat. Tallér Edina monodrámáját Gerner Csaba rendezésében Tarsoly Krisztina viszi színre.

Egy huszonéves nőnek a társadalmi elvárások szerint családban kell élnie, tökéletes formában kell lennie, ugyanakkor a munkahelyén is helyt kell állnia. Egyszerre lázzad ez ellen, mégis így szeretne élni a negyvenkettedik széken ülő nő, aki mindeközben testképzavarral és evésproblémával küzd.

Tarsoly Krisztina a Békéscsabai Jókai Színház színművésze szerint a társadalom, és a média nagyon torz képet tudnak kialakítani, az énképet nagyon tudják rontani és korcsosítani, és az általa most megformázott lány is ilyen problémával szenved, de közben sok mindent meg tudunk róla ezen keresztül.

Bármelyikünk lehet a 42. széken ülő nő, kortól és nemtől függetlenül – üzeni a darab, hiszen sokunknak vannak hasonló problémái. A rendező azt vallja, a monodráma a többszereplős darabokkal ellentétben sokkal bensőségesebb műfaj.

Gerner Csaba rendező szerint a rendezés ebben az esetben nem állja meg a helyét, nem jó szó annyira. Elmondása szerint ő a Külső szem, és együtt gondolkodnak, és ha van egy víziója, akkor azt megbeszéli a szereplővel. Gerner Csaba hangsúlyozta, hogy egy nagyon belsőséges viszonyt alakít ki egy monodráma, amiben két ember van, és kettejük alkotómunkájából születik meg az előadás. A darab ősbemutatója holnap lesz a békéscsabai stúdiószínházban.

Békéscsabai Médiacentrum

FELSZÍNRE TÖRT ÉRZÉSEK

Pénteken mutatják be a Békéscsabai Jókai Színházban a Tallér Edina által írt A negyvenkettedik széken ülő nő című monodrámát, melyet az írónő férje, Gerner Csaba állít színpadra. A mű egyetlen szereplője Tarsoly Krisztina, aki épp’ a szöveg gyakorlása közben szakított időt a beszélgetésre.

Nem jár nagy felelősséggel elvállalni egy monodrámát?

Mindenkinek ez a kérdés jut eszébe. Egyedül vagy a színpadon, nincs partnered, nem kapsz végszót, egyedül kell valamilyen úton-módon azt az időintervallumot kitöltened úgy, hogy fenntartsd az érdeklődést. Soha nem voltam az az ember, aki akarva akart. Nagyon hiszek abban, hogy van a folyó, nevezzük az életnek, és van a kis csónak, ami az ember személyisége, lénye, és az a jó, ha az ember megy azon az úton, amerre folyik ez a folyó. Így jött az életembe ez a darab is, amivel teremtünk valamit, megtörténtté tesszük. Szóval, nem a felelősség jutott először eszembe, hanem a teremtés, az alkotás.

Akkor nem ijesztett meg a szerep?

Most, hogy a finisben vagyunk, akár még meg is ijeszthetne, de… Ez egy jó játék. Olyan mondanivalója van, ami ma a világban nagyon sok embert érint. Mindenki küzd azzal, hogy milyen elvárások vannak a társadalomban, hogy nézel ki, milyen csinos vagy, ömleszti rád a média, hogy hogyan kell jól kinézni. Hosszútávon ható mondanivalója van. Amikor elolvastam, azt gondoltam, hogy ez ennyi? Vártam valamit a végére. Aztán észrevettem, hogy másnap, harmadnap, negyednap is eszembe jutott.

Éppen csak a történet elejébe beleolvastam, azon pár oldal alapján számomra nem volt túl rokonszenves a nő.

Én azt gondolom, hogy ő egy szeretni való ember, és örülnék, ha a nézők is megszeretnék. Ha valaki el tudja olvasni a darabot előre, az azért jó, mert benne már kialakul valamilyen kép. Ha nem tudja elolvasni, az meg pont azért jó, mert nincs semmiféle elvárás vele szemben. Én akkor örülök, ha többet kapnak a nézők, mint amit kezdetben gondoltak.

Egymagad kell, hogy emberi viszonyokat jeleníts meg a színpadon. Nem borzasztóan nehéz feladat ez?

Hát, igen… Az ő szemén keresztül látjuk, hogy hogyan gondolkodik az életről, a világról, az édesapjáról, az életéről, a munkájáról, mindenről. Akikkel kapcsolata van, azokat a személyeket felidézi magában, és abban a pillanatban megfogalmazódik egy olyan „párbeszéd”, amilyen le szokott zajlani közöttük, ebből pedig kiderül a viszonyuk. Úgyhogy nem, ez egyáltalán nem könnyű feladat. Olvasva nem hittem volna, hogy ennyi játékra ad lehetőséget ez a darab.

Említetted, hogy szeretnéd, ha megszeretnék ezt a karaktert a nézők. Te megszeretted?

Igen, abszolút, mert nagyon emberi. Azok a dolgok, amiket ő boncolgat, az a hétköznapi emberekben, mindannyiunkban benne vannak.

Könnyen azonosultál vele?

Az elején azért érintett meg nehezen, mert úgy éreztem, hogy én ilyen gondokkal soha nem küzdöttem, mint ő. De problémákkal mindannyian találkoztunk már, és ahogy egyre jobban belemerültünk a darabba, felszínre törtek azok az érzések, hogy de, nekem is volt ilyen problémám, én is gondolkoztam hasonlókon, tényleg… Akkor szembesültem azzal, hogy olyan régi érzések jöttek fel, melyek miatt nagyon sok ponton tudtam azonosulni.

Varga Fanni

Az interjú megjelent a BEOL.hu weboldalon