„Pedig azt biztosan érzem, hogy még mindig nő vagyok. Sőt, amire eddig soha nem figyeltem, most jobban meglátom, ha egy férfi közeledik hozzám, másként fog kezet, vagy valami másból. Humoros, hogy nyolcvan felett ez lehetséges. Ez komikus, sőt számomra tragikomikus, ha belegondolok. De ritkán gondolok bele, pláne nyolcvanhárom után.”
Egy huszonéves színésznő és egy nyolcvanéves báb. Ketten, mégis egyedül – egyedül, mégis ketten. Ötvenpercnyi megrázóan egyszerű közlés az elkerülhetetlenről. Mert mindennek rendelt ideje van. A meghalásnak is.
Polcz Alaine szövegei, Karády Katalin dalai, valamint egy különleges művészi forma a drámai színház, a táncművészet és a bábos műfaj határán, Markó-Valentyik Anna szólóelőadásában.
