Gaudeamus Igitur

Sajtó

NEM KÖZÉPISKOLÁS FOKON

Egyesek megpróbálhatják kiűzni vasvillával a színházat, de az úgyis vissza fog térni. Ez talán a leglényegesebb tanulsága a szabadkai Szab-way civil összművészeti szervezet első bemutatójának, a Gaudeaumus igiturnak… – Jászay Tamás írása

E hasábokon is volt szó a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatát sújtó kicsinyes és gátlástalan politikai támadásról, amihez hasonlót mi Magyarországon már több esetben végigasszisztáltunk. Tettük mindezt anélkül, hogy a petíciókban és újságcikkekben csúcsra járó sopánkodás bármilyen eredménnyel is járt volna, teszem hozzá gyorsan. A szabadkai modell azonban több szempontból is megvilágosító erejű: a kezdettől fogva egyértelműen alkalmatlan és kártékony direktort (viszonylag) rövid úton kipenderítették, helyére megkérdőjelezhetetlen kvalitásokkal rendelkező vezető érkezett Gyarmati Kata személyében, aki mostanra nekilátott a romeltakarításnak.

Nem tisztünk megállapítani, hogy az események ilyetén alakulásában mekkora szerep jutott a szabadkai színjátszást és főleg a színészeket védelmébe vevő, leginkább interneten formálódó civil közösségnek, mindenesetre volt beleszólása, az szinte bizonyos. Az meg, hogy a legválságosabb percekben színházon belülről is formálódott egy másfajta, a voksát a színház feltétlen tovább- és túlélése mellett letevő civil összefogás, szintén példa értékű (és a hasonló magyarországi forgatókönyvekre visszatekintve: példa nélküli). A Szab-way színházi szervezet az intézmény fura ura által több hónapra munka nélkül hagyott színészekből született alkalmi formáció: a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dísztermében bemutatott Gaudeamus igitur az első, azonnal óriási érdeklődéssel fogadott, folyamatosan továbbjátszott premierjük.

Mielőtt magáról az előadásról szót ejtenék, szükségesnek éreztem a fenti körülmények vázolását: a színház sosem megfoghatatlan, légüres térben létező valami, ez esetben a helyhez és időhöz kötöttsége azonban különösen erősnek tetszik. A hasonlóan viharos időkben készült produkciók gyakorta misszióként értelmezhetők: a színpad és nézőtér közötti cinkos összekacsintás, az előadás eredendő „ellenzékisége” a siker garanciája, ami akár felmentést is adhat az előadás bizonyos hiányosságaira. Álljunk csak meg: máris úgy hangozhat mindez, mintha a Gaudeamus igitur mentegetésre szorulna, holott erről nincs szó: az egy híján egy tucat színész kőkemény munkát végez ebben a bő két órában, a feszesebb dramaturgiai szerkezet ugyanakkor kétségkívül jót tett volna-tenne az előadásnak.

A választott téma hálás: a közoktatás visszásságait kabarészerű formában prezentáló jelenetfüzérhez könnyű kapcsolódási pontot találni idősnek és fiatalnak egyaránt, és a szünetben kifülelt „bezzeg a mi időnkben…”, illetve „itt semmi se változik…” kezdetű nézői mondatok is erről győznek meg. Az előadás felütéseként szolgáló, felvételről bejátszott beszéd a közép- és felsőfokú oktatás közötti mélységesen mély szakadékról tudósító remek szöveg: Szent-Györgyi Albert 1930-as tanévnyitó beszéde kiábrándítóan aktuális látlelet, egyben a mi kis reménytelen kelet-európaiságunkról szőtt súlyos gondolatfutam.

A következőkben a stilizált, változatos módokon újra- és újrarendezett tanteremben tanárok, diákok (és olykor szülők) küzdelmeinek, szomorúságának, kevés vidám pillanatának a tanúi leszünk. Az este alaphangja az abszurd: a tanóra közben táviratban érkező bizarr minisztériumi utasítások arról, hogy milyen színű ceruzával lehet, illetve tilos írni a továbbiakban, a normakiegészítésért ökölharcra menő, majd a privát órák korrupt rendszerét a túlélés egyetlen zálogaként számon tartó tanárkollégák alkudozási epizódja meghökkentő és mulatságos, a hétköznapi valóságot ügyesen továbbíró epizód. A szigorúan a politikai megbízhatóság szempontjából, nem pedig szakmai kvalitások alapján elbírált tanári pályázatok vagy a jól működő, tizenöt-húsz éven belül látványos eredménnyel kecsegtető finn oktatási modellt részletesen bemutató, ám a mindent és mindenkit lehúzó magyar mocsár miatt eleve kudarcra ítélt szakember prezentációja már tágabb kontextusban, a tanítás-tanulás témájától eltávolodva is jól érthető.

Az egyes jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, tipikus (tanügyi) szituációkat és helyzeteket vonultatnak fel, melyeket hol sikerül a végsőkig fokozni, hol kevésbé. Eközben egy lehetséges vezérfonal kirajzolódik ugyan az iskolába érkező mogorva tanügyi felügyelő és az őt kétségbeesetten körbeudvarló, mindenben a kedvét kereső iskolavezetés viszonyából, ám ez a szál is inkább csak búvópatakszerűen van jelen, s a záró jelenet is lehetne erősebb, ha a rettegett revizor kiábrándítóan földhözragadt megjegyzése máshogyan hangozna el. Az előadásnak mindenestül jót tett volna a szövegek és jelenetek szigorúbb válogatása: az akadémiai testület fiktív ülése egyszerűen rossz és hosszú, de több más epizód lezárásánál is hiányzik a már igazán szürreális tartományba való átlépés lendülete. Mindez azonban senkinek se vegye el a kedvét a szabadkai kiruccanástól: a ragyogó csapatmunka, a magunkra ismerés keserű öröme, a színészek összefogásának kreatív energiákat felszabadító ereje mind olyan jellemzők, melyek a régióban egyedülálló vállalássá teszik a Gaudeamus igiturt.

Szab-way: Gaudeamus igitur, 2015. február 26.

Jászay Tamás

A cikk megjelent a tiszatájonline.hu weboldalon

MEGBOLYGATNI AZ ÁLLÓVIZET

Történjen valami Szabadkán. Valami, ami mindentől függetlenül tiszta értékeket tud felmutatni, és ezáltal képes megbolygatni az állóvizet, a tespedtséget a városban. Ebből a megfontolásból alakult a Szab-way független színházi szervezet, melynek első produkciója a Gaudeamus Igitur című előadás. A közelmúltban alakult civil szervezetről és az előadás megvalósításáról az alapítókkal, Mezei Zoltánnal, Szőke Attilával és Pálfi Ervinnel beszélgettünk.

A Szab-way civil szervezet elsősorban színházi produkciókat kíván létrehozni, befogadni, menedzselni, ám tevékenysége később más művészeti ágazatokkal — tárlatok, koncertek, irodalmi estek szervezésével — is bővülne. A cél, hogy mozgósítsa a régió művészeit, szervezeti hátteret nyújtson nekik, és teret adjon a szabad megnyilvánulási formáknak.

Az elmúlt évek során már kiderült, hogy Mezei, Szőke és Pálfi hármasa nagyon jól működik együtt csapatként. Jó példa is volt előttük, hiszen a Vörös című előadás révén megismerkedtek a Katona József Színház munkájával. A társulat egyik-másik színésze — amellett, hogy megvan a jól működő színházuk, ahol minden olajozottan működik — a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban dolgozik, mely azért alakult Budapesten, hogy ernyő alá vonja a független színházakat, és intézményi hátteret adjon nekik. Hasonló céllal alakult a Szab-way is.

A hosszú távú célok között szerepel, hogy találjanak egy bázist, mely fóruma lehet a színházi és a művészi szakmának. Addig is a programok a város különböző helyszínein találják meg a helyüket. A kArcnak már egy éve a Raichle-palota ad otthont, és a Gaudeamusnak is jó, hogy a Sárga Házban játsszák, hiszen hihetetlenül sokat tud hozzáadni az előadáshoz, ha megtalálják a számára legmegfelelőbb helyszínt. A színház intézményi kereteiből való kilépés — mindamellett, hogy bizonyos fokú szabadságot ad — csak színesíti a várost és a társulatot, ahogyan a közönségnek is üdítő lehet a változatosság.

A Szab-way nem konkurenciát kíván teremteni a többi színháznak, csupán megnyitni azt a bizonyos szelepet, amelyen kiszabadulhatnak a felgyülemlett energiák. Ezért ha valakinek színházi, művészi ötlete támad, de nincs hozzá intézményi kerete, bátran fordulhat a Szab-way csapatához, mely segítő szándékával és kapcsolati tőkéjével hozzájárulva, a produkcióknak pályázati hátteret keresve segíthet megvalósítani a terveket. Ahogyan Pálfi fogalmaz, az ember is úgy éli az életét, hogy kulcsokat keres saját magához és másokhoz. A Szab-waynek olyan társulásnak kellene lennie, hogy amikor határozatlan emberek érkeznek különféle, furcsa kis kulcsokkal, akkor segítsen nekik ajtókat nyitogatni.

A Gaudeamus Igitur című előadás nem a társulat által írt első darab, viszont a színészek először szólalnak meg ezen a színházi nyelven. A Katona József Színház révén ugyanis abba is betekinthettek, hogy ők miként próbálnak rávilágítani bizonyos kérdésekre, melyek naponta előfordulnak a társadalomban. Ennek hatására született meg az a gondolat, hogy foglalkozzanak az oktatásügy kérdésével. Az előadás felépítésébe pedig azt a fajta esztétikát is beleszőtték, amelyet az elmúlt évek során olyan neves rendezőktől lestek el, mint Tasnádi István, Máté Gábor vagy Dömötör András. Ezen a színházi formán keresztül nem történetet mesélnek, hanem egy kissé elvonatkoztatva, mégis a valóság mentén haladva, a keresztmetszetét vázolják mindannak, amit a témakör kapcsán megismertek. Ehhez a megismeréshez pedig a tanügyben dolgozó, közreműködő tanítók, tanárok, igazgatók, politikusok, szociológusok, sőt diákok segítségét kérték. A velük való beszélgetésekből táplálkozott az előadás, melynek groteszk stílusát maga a téma abszurditása adta. Számukra is kihívás volt egy olyan színházi formában megtalálni önmagukat, amilyenben korábban nem dolgoztak, de a társulatban szerencsére olyan gondolkodó emberek jöttek össze, akik — Hernyák György tanítványaiként — kíváncsiak egymásra, illetve a világra, és ez a fajta nyitottság hozza létre a kohéziót, mely a legutóbbi darabban is megnyilvánult.

A Gaudeamus Igiturt február második felében láthatja ismét a közönség. Az előadás pontos időpontjáról a Szab-way Facebook-oldalán és a hamarosan elkészülő weboldalon tájékozódhatnak, ahol azt a mobiltelefonszámot is megtalálják, amelyet helyfoglalás esetén hívhatnak.

Gyurkovics Virág

Az interjú megjelent a Hét Nap.rs weboldalon