„A régi vágyam, hogy egyszer írok egy szöveget, amelyben nem hangzik el az a szó, jelző, hogy magyar, szerb, német, zsidó, most sem teljesült, de a Van valami bejelentenivalója? című előadásunk talán mégsem annyira etnós-nackós, bár a Vajdaságban a nemzeti kérdés (még mindig) megkerülhetetlen. A kisember alkalmazkodó készségét, megalkuvásait, dilemmáit akartam elmeséltetni, és ha már, akkor háromnegyed évszázadot átölelve. Hogyan élhet túl az egyszerű-egyszeri kisember, aki csak megélni akar? És mit gondol a világról? Milyen gazdasági eszközökhöz nyúl? Erről és sok minden másról szól ez a monodráma. És most veszem észre, ha monodrámát írok, a címe mindig egy kérdés – de vajon miért? Jöjjenek el és nézzék meg!” — Szerbhorváth György
„Szörvájvöl? Nevezhetnénk show-műsornak is, de ez nem szokás, ha az ember épp a múltját készül számba venni. De persze nem összeborulni és sírni hívom Önöket, hanem ellenkezőleg! Jöjjenek, és röhögjenek velem! Önmagukon, rajtam, magunkon. Hogy milyenek voltunk, milyenek vagyunk, vagy akár milyenek leszünk! Hősökről mesélek majd! De nem szokványos, átlagos, közönséges hősökről, akik egyszerűen mártírhalált haltak, aztán szobrot kaptak, elneveztek róluk egy (vagy több) utcát, iskolát, hanem azokról a hősökről, akik vesztes csaták után, leszegett fejjel, összeszorított fogakkal, de éltek, élnek tovább, és lettek az ükapáink, nagyapáink, apáink (és lettünk mi magunk), s akiktől nem kaptunk mást, csak ezt az ilyen-olyan ÉLETET. Akik felett átlépett a történelem újra, meg újra, de ők ezt már megszokták. Mint ahogy mi is.” — Csernik Árpád
